Trianon 100

Tisztelt Keceli Lakosok!

Bár készülődésünket a veszélyhelyzet intézkedések folyamatos változása megnehezítette, szeretnénk méltó módon megemlékezni a trianoni diktátum aláírásának 100. évfordulójáról. Június 4-én (csütörtök) 16.30-kor Kecelen is megszólalnak a harangok, majd a városvezetés és a lakosság nevében koszorút helyezünk el a Ligetben álló emlékműnél. A Városi Múzeum vezetője, Benyák Ferenc tiszteletadó írását a honlapon és a Keceli Hírek következő számában olvashatják, valamint a veszélyhelyzet elmúltával a múzeum évfordulóra tervezett eseménye is megrendezésre kerül.

Kérem Önöket, hogy a harangszó elhangzásakor emlékezzenek velünk, tisztelegjünk együtt!

Kecel, 2020. május 29.

Haszilló Ferenc polgármester

Bennünk élő Trianon

Idén emlékezünk arra, hogy 100 évvel ezelőtt írták alá a Magyarországra és a magyar nemzetre nézve gyászos trianoni békediktátumot. Közeleg az évforduló, a történész szakma sorban jelenteti meg könyveit, tanulmányait, melyekben a saját értelmezési keretein belül próbálja elmagyarázni az okokat, következményeket, valamint, hogy milyen traumát jelentett az akkori embereknek, és ezek hogyan hatnak a mai magyar valóságra. Ugyanakkor nemcsak a tudomány, hanem a kultúra, a politika és egyéb közéleti szereplők és tényezők is a maguk szándékai és érdekei szerint tálalják és kívánják láttatni az újkori magyar történelem legnagyobb tragédiáját.

Engem is megkeresett a helyi újság szerkesztősége, hogy írnék-e arról, milyen hatása volt Kecelre, hogyan fogadták a keceliek a békediktátum aláírását. A kérdésfeltevés kiváló, és teljesen helyénvaló. Csak egyetlen apró gond van ennek megválaszolásában, hogy nincs semmi, de semmi forrásunk, vagy feldolgozásunk e témában. Ráadásul a levéltárak és könyvtárak zárva vannak a mai vírusos időkben, kutatni lehetetlen. De ha nem így lenne is csak hihetetlen sziszifuszi munkával, a fellelhető egy-egy egész vagy fél mondatok, szavak mozaikdarabjaiból, hosszú idő alatt lehetne valami tényszerű, helyi jellegű tanulmányt összeállítani. Általános, közhelyszerű válaszokat adhatnék a feltett kérdésre, amelyeket nagy ívű egyetemes pályamunkák igyekeznek elemezni, meg egyébként is többé-kevésbé ismertek bizonyos alapvető tények a nagyközönség számára – ezért ezeket nem kívánom elismételni, csak a helyi íz maradna ki belőle.

Azért megkísérlek néhány szempontot bemutatni, hogyan érezhettek, gondolkodhattak akkoriban a keceli emberek. A négyévnyi rendkívül vérzivataros I. világháborúban – viszonyításként Kecelnek 1920-ban 9178 lakosa volt – és az azt követő vörösterror idején hősi halált halt helyiek száma 332 fő. A háború után gazdasági összeomlás következett: földkérdés, lakáshiány, élelmiszerhiány, tüzelőhiány, stb… Kecel lakossága megtizedelve (tkp. szó szerint megharmincadolva), a Tanácsköztársaság 1919-ben tulajdonának elvételét tervezte, 1920-ban pedig hazája a teljes megsemmisülés határán állt. Vajon mit érezhettek és gondolhattak akkoriban a keceli emberek? Azon kívül, hogy aki megjárta a világháború frontjait és az azt követő terrort, még örült, hogy életben maradt. Egy apró adat található a keceli monográfiában (453. old.) arról, hogyan is gondolkodtak egyesek akkoriban a békediktátumról. 1920. július 12-én tartóztatták le Kiskőrösön Mihail Alexandrovics orosz hadifoglyot, aki előtte a Kecelről Kiskőrös felé közlekedő vonaton a bolsevizmus mellett agitált. A perben megismétli az egyik tanú a vonaton elhangzott következő párbeszédet: „Magyarországon is okosabban tették volna, ha úgy maradtak volna ahogy voltak, mert akkor az országot nem darabolták volna fel” – mondta a hadifogoly. Egy utas válaszolt, hogy „ ez úgyse marad így, majd vissza vesszük”. Erre felelt az orosz, hogy „csak akkor, ha az útban lévő orosz testvéreink ide fognak érni…” Ez ugyan csak egy piciny momentum az akkori időkből, de ezt is meg kell becsülnünk – úgy tűnik, nem minden keceli tartotta reménytelennek a helyzetet.

Végül pár gondolatot szeretnék megosztani a magyar történettudomány e témával kapcsolatos felelősségéről és hiányosságairól. A két világháború közötti történetírás számára a Trianon okozta elképesztő sokk, majd a revizionizmus és a kellő időtáv hiánya természetesen nem tette lehetővé a teljes kibontakozást. De ami 1945. után történt ezen a területen az egyszerre érthető, ugyanakkor elkeserítő. Mindenki számára ismert az a mondás, miszerint a történelmet a győztesek írják. A II. világháború után is a vesztesek oldalán találtuk magunkat, szimpátiát a győztesektől – netalán együttérzést – nem várhattunk volna, és nem is várhatunk. A győztesek történelemszemléletét kellett, és részben még ma is el kell fogadnunk. Ezen értelmezés szerint summázva: egyrészt Trianonért a magyarság, másrészt a nagyhatalmi érdekek érvényesítése okolható. Hosszú évtizedeken keresztül nem foglalkozhattak a súlyának megfelelően erről a kérdésről magyar történészek, így térek vissza a bevezetőben említett forrás- és irodalomhiányra. Bár az utóbbi évtizedekben igen komoly pozitív változás történt Trianon kérdéskörének kutatása terén, de úgy látom, hogy még mindig meghatározó a magyar történészek köreiben is a győztesek szemléletének legalább részleges elfogadása. Paradigma-, tehát korszellemváltásra van szükség, amely folyamatban is van, mert a ránk kényszerített önsorsrontó önmarcangolás és a tudományosság által feltárni vélt szikár törvényszerűségek magyarázatai kiutat nem adnak, nem adhatnak a magyarság számára. Mert az csak lélekből fakadhat.

Végezetül álljon itt egy idézet a fiatalabb magyar történészgeneráció egyik képviselőjétől, Ablonczy Balázstól: „Ha a nemzet teste beteg, megbetegszik az egyén is”.

Benyák Ferenc, múzeumvezető